Olekszij Komar
A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei

ISBN: 978-963-9987-34-0

Tizenöt évvel ezelőtt a kötet szerzőjének csupán rendkívül korlátozott régészeti lehetőségei voltak annak kutatására, hogy az etelközi magyarok kultúrája honnan ered. Abban az időben még nagyon szerény adatbázis állt rendelkezésre a szubbotci leletkörhöz tartozó régészeti hagyatékból, továbbá azok információértéke is alacsony volt, mivel túlnyomórészt bolygatott temetkezésekből, véletlenszerűen kerültek elő. Az a feladat tehát, hogy könyvet írjunk az etelközi magyarokról, még teljesen irreálisnak tűnt. Viszont a régészet – mint egy dinamikusan fejlődő, állandóan új felfedezésekkel gazdagodó empirikus tudomány – új adatai révén ebben a témában is jelentős változásokat hozott.

Az elmúlt évtizedek kiemelkedő változásai elsősorban minőségi és nem mennyiségi vonatkozásban mentek végbe. A bolygatott, többnyire hiányos leletegyüttesek helyett ma már egy kicsi, de szakszerűen feltárt sírokból álló leletkör áll a régészek rendelkezésére, ahol a temetkezési rítus és a leletanyag olyan egységet mutat, amely lehetővé teszi, hogy azt biztosan önálló régészeti entitásként tartsuk számon. Ezt a leletkört az elsők között ismertté vált és legjellegzetesebb lelőhelye alapján szubbotci lelettípusnak neveztük el. Az ismert szubbotci típusú lelőhelyek száma ugyanakkor mára elérte azt a szintet, amely alapján összevethetővé vált például a Fekete-tenger északi előterének hun kori nomádjainak hagyatékával. Napjainkban mindez lehetővé teszi, hogy a szubbotci lelettípust ne csak lokális jelentőségű, hanem teljes mértékben önálló történelmi jelenségként vizsgáljuk.

A szubbotci népesség anyagi kultúráját alkotó főbb elemek eredete, valamint a szomszédos népekkel való sajátos kapcsolatai gyakorlatilag tökéletesen megfelel a korai magyarság vándorlásáról szóló írott források adatainak, beleértve ebbe az Urál keleti oldaláról történt elindulásukat, ideiglenes tartózkodásukat a Káma és a Volga mentén, valamint a kazárokkal és a szlávokkal való kapcsolataikat. A mai Ukrajna területéről származó szubbotci lelőhelyek kronológiája pontosan egyezik a magyarok Fekete-tenger északi előterében való tartózkodásának időszakával (836–895 körül).

Ezek az adatok megbízható alapot nyújtanak, hogy az etelközi magyarok által hátrahagyott régészeti emlékeket a szubbotci lelettípussal kapcsoljuk össze, továbbá arra is, hogy a magyar etnogenezis további kutatásának perspektíváját e kulturális kör tanulmányozásában lássuk. Nem titok, hogy a magyar régészetben a honfoglalás kori magyar sírokban talált ’keleti’ vagy ’sztyeppi’ analógiákat sokáig a ’beköltöző magyarok első generációjának’ prizmáján keresztül szemlélték, minden szaltovói, nomád és Volga menti hatást a 10. század kronológiai ismérveként kezeltek, mégpedig attól függetlenül, hogy e tárgyak a Kárpát-medencétől keletebbre ténylegesen mikor is jelentek meg. Ez a megközelítés már eredendően egy furcsa axiomatikus megállapítást tartalmaz, nevezetesen, hogy a Duna vidékére való áttelepülésük után a korai magyarok esetében a kulturális kapcsolatok iránya élesen megváltozott, amely minden ’keleti’ kapcsolatrendszerük teljes megszakadását jelentette. Ha összehasonlítjuk a Kelet-Európa déli részének különböző területein megfigyelhető 10. századi kulturális impulzusok elterjedésének dinamikáját, megalapozottan vethetjük el azt a tézist, amely szerint Magyarország elszigetelődött keleti szomszédaitól. A korai magyar kultúra ebben az időszakban aktív hatást gyakorolt a Rusz, a Volga-vidék, sőt, egészen az urálontúli régió fémművességének művészeti stílusaira, ugyanakkor nyitott volt a visszahatásokra is.

 

Budapest, 2018

Ára: 3900 forint